Korábban
elégedetten állapítottam meg, hogy minden rendben az életemmel, hogy olyan
emberré lettem, akivé akartam és szimpatikus is. Tudja, mit akar, tudja, mit nem,
vannak céljai, elégedett az életével. Most valahogy mégis újra a szakadék
szélén érzem magam. Hiába tudok néha nagy lépést tenni előre, jön egy erősebb fuvallat és ismét a szélére lök, mintha kacagva akarná végignézni, ahogy erőm teljével
vissza mászok a korábbi pozíciómhoz. Kalimpálok, még megvan az egyensúly, csak
ne legyen szeles az idő.
Minden ember ismeri a félelmet, valakiben erősebben
él, valakiben kevésbbé, de mégis mindenki járt már azon a kietlen úton, ahol
találkozott ezzel a rideg, gyomorforgató
érzéssel. Hogy félek-e? Azt hiszem igen. Hogy mitől félek? Nos azt egyenlőre
még nem tudom. Talán magamtól, talán a jövőtől? Ha a jövőmre gondolok, már
nem látok teljesült álmokat, tökéletes életet. Nem látok semmit. Minden sötét. Hogy
Glukhovsky Dmitryt idézzem, „akinek elég bátorsága és türelme van ahhoz, hogy a
sötétségbe nézzen, elsőként fogja meglátni benne a fény felvillanását.” De
nekem nincs elég bátorságom hozzá. Túlzottan ragaszkodok a racionális
dolgokhoz, ahhoz, hogy tudjak valamit, hogy ne kelljen remélni. Nem tudom még
közelről sem megjósolni, hogy fognak alakulni a dolgaim. Minden dekadens
körülöttem, semmi sem úgy történik, ahogy én szeretném. Hiányzik a múltam. Nem
az, aki voltam, az, amiket tettem, azok, akikkel tehettem, azok, akiket
barátaimnak nevezhettem. Az épület kopott sárga fala, az isteni melegszendvics
a büféből, a macskaköves út a téren, a pezsgés, a heti három táncóra, mert
habár megszenvedtem minden órán, mégis iszonyatosan hiányzik. Hiányzik minden a
múltamból és nem mehetek vissza. Hiába, olykor kétségbeesve próbálunk a múlt
után nyúlni, feleveníteni egyet a hajnali, önfeledt boldog nevetéseink közül.
Csak bár ne csak feleveníteni lehetne...
