Régóta nem aludtam ilyen hosszan, nyugodtan és ilyen mosolyra húzódott szájjal.
Az éj, mint csábító szirén húzott maga felé, a fülembe suttogva édes énekét, halálos kacagását és ott abban a pillanatban tudtam, hogy most végem, innen már fel nem kelek, de miért is akartam volna, hisz elégedetten fetrengtem a mámorban, kéjelegve a puha paplannal, magam alá túrva a tollpárnát, ami néha az idillt megtörve meg-megszúrkált a huzaton keresztül.
Már csak úgy ledd volna mindez édesebb, ha a nyitott ablakon befúj a langyos, nyári éji szellő, társulva egy kis tengerillattal, a könnyed sós levegővel és a véghelátatlan szabadságérzettel.
Reggel madarak halk zajára ébredni, felriadsz rájuk már kora reggel, mégis mosollyal az arcodon hallgatod éneküket, csak tartana örökké az az érzés. Kinyújtózkodsz, látod, még korán van, de nem is baj, hisz az egész nap előtted áll. Belebújni a strandpapucsba, kócos hajjal kikászálódni a teraszra, inni egyet a kertiszéken, nézni át a túlsó apartmanokra, látod, az utca még alszik. Itt az idő, hogy egymagad bevedd a tengerpartot, és csak a korai futók haladnak el melletted a sétányon. Látni, ahogy nyílnak a standok, a reggelizők, a hotelek ajtajain lassan kiszállingóznak a német nyugdíjas turisták.
De úgy érzem, ezzel még várnunk kell. Az időjárás szeszélyesebb egy menstruáló tinédzsernél, jelenleg minden, amit tehetsz, hogy kihozod a legjobbat a helyzetből, feltalálod magad. És hát mivel sem lehet jobban, mint hogy bekuckósodsz az ágyikóba, már harmincnegyedjére teszed be a Harry Pottert és nassolva, a telefonra rá-ránézegetve élvezed a semmittevést...

aliqua sollicitudo

Nos, a régi bejegyzések körül-belül 90%-a el lett távolítva és úgy döntöttem, újra kezdem az írást és a blogolást :)
Hogy mikor? Magamat ismerve meggondolom magam

Causa bibendi

Korábban elégedetten állapítottam meg, hogy minden rendben az életemmel, hogy olyan emberré lettem, akivé akartam és szimpatikus is. Tudja, mit akar, tudja, mit nem, vannak céljai, elégedett az életével. Most valahogy mégis újra a szakadék szélén érzem magam. Hiába tudok néha nagy lépést tenni előre, jön egy erősebb fuvallat és ismét a szélére lök, mintha kacagva akarná végignézni, ahogy erőm teljével vissza mászok a korábbi pozíciómhoz. Kalimpálok, még megvan az egyensúly, csak ne legyen szeles az idő.

Minden ember ismeri a félelmet, valakiben erősebben él, valakiben kevésbbé, de mégis mindenki járt már azon a kietlen úton, ahol találkozott ezzel a rideg, gyomorforgató érzéssel. Hogy félek-e? Azt hiszem igen. Hogy mitől félek? Nos azt egyenlőre még nem tudom. Talán magamtól, talán a jövőtől? Ha a jövőmre gondolok, már nem látok teljesült álmokat, tökéletes életet. Nem látok semmit. Minden sötét. Hogy Glukhovsky Dmitryt idézzem, „akinek elég bátorsága és türelme van ahhoz, hogy a sötétségbe nézzen, elsőként fogja meglátni benne a fény felvillanását.” De nekem nincs elég bátorságom hozzá. Túlzottan ragaszkodok a racionális dolgokhoz, ahhoz, hogy tudjak valamit, hogy ne kelljen remélni. Nem tudom még közelről sem megjósolni, hogy fognak alakulni a dolgaim. Minden dekadens körülöttem, semmi sem úgy történik, ahogy én szeretném. Hiányzik a múltam. Nem az, aki voltam, az, amiket tettem, azok, akikkel tehettem, azok, akiket barátaimnak nevezhettem. Az épület kopott sárga fala, az isteni melegszendvics a büféből, a macskaköves út a téren, a pezsgés, a heti három táncóra, mert habár megszenvedtem minden órán, mégis iszonyatosan hiányzik. Hiányzik minden a múltamból és nem mehetek vissza. Hiába, olykor kétségbeesve próbálunk a múlt után nyúlni, feleveníteni egyet a hajnali, önfeledt boldog nevetéseink közül. Csak bár ne csak feleveníteni lehetne...

Herbst ~ Winter

Montagnachmittag, Mittagspause, Küste, gelbe Blätter… Die Enten spielen auf der kräuselnden Wasserfläche. 

Der Winter kommt. Man fühlt an der Haut. Die Dunkelheit, die immer kälter wird, wechselt mit den ehemaligen sonnigen, langen Nachmittagen. Das Dunkel bedeckt die Morgen.

Das Wetter ist grade mild. Der schwache Wind weht das spätherbstliche Laub, das unter dem Bank liegt.

Ich schuddere ein bisschen, wenn ich auf den letzten Winter denke. Ich vermisse die Kälte nicht. Vielleicht kann ich dann diese Momente nicht genießen. Diese, die wirklich meine sind. Sitzend, auf der Bank nachdenken. Wartend darauf, dass der Monoton wieder anfängt. Ich genieße diese Stunde bis ich kann. Wenn ich gute Laune hätte, dann könnte ich wirklich genießen. Wenn ich keine Angst haben sollte und ich nicht die ganze Zeit auf  Ihn denken müsste, wenn ich alles machen könnte, was ich will. Wenn ich wirklich sagen könnte, diese Momente sind meine. Genießen die Ruhe, die Landschaft, den ganzen Anblick.

Der Wind weht die Wellen zu mir, kleine Blätter schwimmen auf der Wasserfläche. Die Sonne scheint, es ist ganz warm, trotzdem sind die Strahlen schwach, die durch die Wolken, die der Wind wegweht, vorkommen. Ich fühle auf mein Gesicht, wie das Licht streichelt. Ich würde lächeln, wenn es mir nicht eingefallen wäre, dass ich gleich wieder „arbeiten“ muss.

Neben dem See fällt mir ein Baum auf. Seine Äste strecken sich so, als er jetzt aufgewacht hätte. Er wird aber gleich mit der ganzen Natur einschlafen. Ich würde gern aufklettern und davon den Anblick schauen, dafür stört mich aber zu, dass hier Leute rumlaufen. Tja, ich bin ein bisschen schüchternd… Es gibt „Grenze“, die wir nur dann durchschreiten können, wenn wir unsere Blockierung schon bekämpft haben. Ein bisschen paradox, dass für eine Blockierung bekämpft zu haben, musst du eine andere bekämpfen. Egal, es bleibt als eine schöne Illusion. Wir brauchen immer ein kleines Ziel, einen kleinen Drang, was wir wegen ihrer Besonderheit lassen sollen. Und wenn es schon passiert ist, bedeutet mehr…

November 2012, Kranichstein

Tópart, sárguló falevelek...

Hétfő délután, egy óra szabadidő, tópart, sárguló falevelek... A kacsák játszanak az egyre fordozódó vizen.
Közeleg a tél. A bőrön érezni. Az egykori napsütéses hosszú délutánokat felváltja az egyre hűlő sötétség, mely lassan elborítja a reggeleket is. Most épp enyhe idő van. A gyenge szél fújja a pad alatt heverő későőszies avart. Egy kissé megborzongok, ha a tavalyi télre gondolok. Nem hiányzik a hideg. Akkor talán nem tudom rendesen élvezni ezeket a pillanatokat. Ezeket, amikor ilyenkor tényleg az enyémek. A padon ülve elmélkedni. Várva arra, hogy ismét elkezdődjön a kötelező monoton. Élvezem ezt az egy órát, ameddig tudom. Bárcsak jó lenne a hangulatom és tényleg ki tudnám mindezt élvezni. Ha nem kéne aggódnom semmi miatt, ha nem Ő járna egész végig a fejemben, ha nem lenne megszabva semmi. Ha tényleg azt mondhatnám, ezek az én perceim. Élvezni a csendet, a tájat, az egész látványt. Felém fújja a szél a hullámokat, apró levelek lebegnek a víz felszínén. A nap meleg, mégis gyenge sugarai előbújnak a felhők közül, ahogy a szél elfújja azt. Érzem az arcomon a fény simogató érzését, már-már mosolyra derülne az arcom, ha nem jutna eszembe, hogy mindjárt lejár az időm és újra kezdődik a robot. Szembe tűnik a tó melletti fa, amelynek ágai úgy nyújtózkodnak, mintha most ébredt volna fel. Pedig most készül álomba szenderülni. Kedvem lenne felmászni rá, és onnan szemlélni a festői látványt, csakhogy ahhoz túlságosan feszélyez az a pár erre sétáló ember. Hiába, kissé nyuszi vagyok. Vannak határok, amiket csak a gátlásaink leküzdésével léphetünk át. Kissé paradox, ahhoz, hogy leküzdd egy gátlásod, egy másikkal kell szembe nézned. Nem baj, megmarad egy szép ábrándnak. Mindig kell lennie valami kis apró célnak, vágynak, amit a különlegessége miatt talán hanyagolhatnánk egy időre. Hogy mikor aztán sor kerülhessen rá, annál többet jelentsen.

Ardeur

Bár drágák és törékenyek, de az illúziók tartanak életben. Amíg épek, és hiszel bennük, elhiszed, hogy a világ legboldogabb embere lehetsz, elfelejted, mennyire sérülékeny vagy, nem érzed magad védtelennek és magányosnak. Hiszed, hogy erős vagy, sebezhetetlen, táplálod őket saját erődből, beengeded őket a szívedbe. Azt hiszem, én is megtaláltam magamnak azt a bizonyos Illúziót, aki mindezt elhiteti velem. :)

Pillanatnyi hangulatrészlet

Koros jelenet alatt fehér vászon, elmémben valótlan álom. Hiába a mámoros epekedés, ez már nem csak illúzió.
És megint hiába reméltem, be kell látnom, a megérzéseim és tapasztalataim nem csalnak...