Régóta nem aludtam ilyen hosszan, nyugodtan és ilyen mosolyra húzódott szájjal.
Az éj, mint csábító szirén húzott maga felé, a fülembe suttogva édes énekét, halálos kacagását és ott abban a pillanatban tudtam, hogy most végem, innen már fel nem kelek, de miért is akartam volna, hisz elégedetten fetrengtem a mámorban, kéjelegve a puha paplannal, magam alá túrva a tollpárnát, ami néha az idillt megtörve meg-megszúrkált a huzaton keresztül.
Már csak úgy ledd volna mindez édesebb, ha a nyitott ablakon befúj a langyos, nyári éji szellő, társulva egy kis tengerillattal, a könnyed sós levegővel és a véghelátatlan szabadságérzettel.
Reggel madarak halk zajára ébredni, felriadsz rájuk már kora reggel, mégis mosollyal az arcodon hallgatod éneküket, csak tartana örökké az az érzés. Kinyújtózkodsz, látod, még korán van, de nem is baj, hisz az egész nap előtted áll. Belebújni a strandpapucsba, kócos hajjal kikászálódni a teraszra, inni egyet a kertiszéken, nézni át a túlsó apartmanokra, látod, az utca még alszik. Itt az idő, hogy egymagad bevedd a tengerpartot, és csak a korai futók haladnak el melletted a sétányon. Látni, ahogy nyílnak a standok, a reggelizők, a hotelek ajtajain lassan kiszállingóznak a német nyugdíjas turisták.
De úgy érzem, ezzel még várnunk kell. Az időjárás szeszélyesebb egy menstruáló tinédzsernél, jelenleg minden, amit tehetsz, hogy kihozod a legjobbat a helyzetből, feltalálod magad. És hát mivel sem lehet jobban, mint hogy bekuckósodsz az ágyikóba, már harmincnegyedjére teszed be a Harry Pottert és nassolva, a telefonra rá-ránézegetve élvezed a semmittevést...