Tópart, sárguló falevelek...

Hétfő délután, egy óra szabadidő, tópart, sárguló falevelek... A kacsák játszanak az egyre fordozódó vizen.
Közeleg a tél. A bőrön érezni. Az egykori napsütéses hosszú délutánokat felváltja az egyre hűlő sötétség, mely lassan elborítja a reggeleket is. Most épp enyhe idő van. A gyenge szél fújja a pad alatt heverő későőszies avart. Egy kissé megborzongok, ha a tavalyi télre gondolok. Nem hiányzik a hideg. Akkor talán nem tudom rendesen élvezni ezeket a pillanatokat. Ezeket, amikor ilyenkor tényleg az enyémek. A padon ülve elmélkedni. Várva arra, hogy ismét elkezdődjön a kötelező monoton. Élvezem ezt az egy órát, ameddig tudom. Bárcsak jó lenne a hangulatom és tényleg ki tudnám mindezt élvezni. Ha nem kéne aggódnom semmi miatt, ha nem Ő járna egész végig a fejemben, ha nem lenne megszabva semmi. Ha tényleg azt mondhatnám, ezek az én perceim. Élvezni a csendet, a tájat, az egész látványt. Felém fújja a szél a hullámokat, apró levelek lebegnek a víz felszínén. A nap meleg, mégis gyenge sugarai előbújnak a felhők közül, ahogy a szél elfújja azt. Érzem az arcomon a fény simogató érzését, már-már mosolyra derülne az arcom, ha nem jutna eszembe, hogy mindjárt lejár az időm és újra kezdődik a robot. Szembe tűnik a tó melletti fa, amelynek ágai úgy nyújtózkodnak, mintha most ébredt volna fel. Pedig most készül álomba szenderülni. Kedvem lenne felmászni rá, és onnan szemlélni a festői látványt, csakhogy ahhoz túlságosan feszélyez az a pár erre sétáló ember. Hiába, kissé nyuszi vagyok. Vannak határok, amiket csak a gátlásaink leküzdésével léphetünk át. Kissé paradox, ahhoz, hogy leküzdd egy gátlásod, egy másikkal kell szembe nézned. Nem baj, megmarad egy szép ábrándnak. Mindig kell lennie valami kis apró célnak, vágynak, amit a különlegessége miatt talán hanyagolhatnánk egy időre. Hogy mikor aztán sor kerülhessen rá, annál többet jelentsen.